Ha tudtam volna előre ...
Február 20, vasárnap 12:30. Hallom, hogy egyre hangosabban sikít az ébresztőm, én mégsem mozdulok. Képtelen vagyok. A szemeim minden egyes fénysugárral való érintkezéskor tiltakoznak a kinyitás ellen. Az agyam próbál parancsolni a testemnek, hogy ébredjek, elő kell még készülnöm a jelmezbálra, a testem még a hajnali 5-kor befejezett bál fáradalmait pihenné ki. Ha tudtam volna előre, hogy a bál utáni ébredés ilyen nehézségekkel jár majd, nem teszek meggondolatlan kijelentéseket, hogy ha már úgyis báli hangulatban leszünk vezetők, szervezzük meg a bál után a csapatfarsangot is.
A számomra legfinomabb, anyukám által készített vasárnapi húsleves és rántott hús után, nagy rohanás közepette betoppanok a csotthonba, ahol már szervezőtársam, Anikó lelkesen díszít a kis gárdájával. Jó őket látni, erőt ad és motivál. Lassan érkeznek a gyerekek is, mindenki készülődik, valakik őrsben-egyenjelmezzel, a kicsiket még anyuka vagy apuka öltözteti, van, aki jelmezestül alig fér be az ajtón. Miután mindenki elfoglalta helyét a kifutó körül és megszólalt mindannyiunk egyik kedvenc Jacko száma, a kifutón feltűnt a házigazda, a divattervező és szőrmegyűjtő, a kutyák réme Szörnyella de Frász és kis foltos barátja (akiből még nem készült bunda).
Őrsönként mindenki bemutatkozott, büszkén vonultak végig a vörös szőnyeggel borított kifutón egyedi tervezésű jelmezeikben. Legnagyobb (szó szerint) sikert talán hód barátunk aratta, kegyeiért szinte harcoltak a gyerkőcök. Miután elkészültek az őrsi fotók, nagy játék vette kezdetét. Előkerültek a tarsolyból a jó öreg farsangi bulik játékai, táncos, székes feladatok, amiket olykor - olykor megnehezítettek a jelmezek. A bulit természetesen skót tánccal zártunk, amit a ,,nagyok” még a legkisebbeknek is megtanítottak. Jó volt együtt farsangolni, ha tudtam volna előre, hogy ilyen jó lesz a buli, ennyien eljöttök, és a legjobb barátom, hód is ellátogat közénk, rögtön kiugrok az ágyamból. Remélem jövőre többen öltöztök be szőrös állatkáknak, el kéne 1-2 új bunda :-)
Szörnyella de Frász, alias jucu
Február 20, vasárnap 12:30. Hallom, hogy egyre hangosabban sikít az ébresztőm, én mégsem mozdulok. Képtelen vagyok. A szemeim minden egyes fénysugárral való érintkezéskor tiltakoznak a kinyitás ellen. Az agyam próbál parancsolni a testemnek, hogy ébredjek, elő kell még készülnöm a jelmezbálra, a testem még a hajnali 5-kor befejezett bál fáradalmait pihenné ki. Ha tudtam volna előre, hogy a bál utáni ébredés ilyen nehézségekkel jár majd, nem teszek meggondolatlan kijelentéseket, hogy ha már úgyis báli hangulatban leszünk vezetők, szervezzük meg a bál után a csapatfarsangot is.
A számomra legfinomabb, anyukám által készített vasárnapi húsleves és rántott hús után, nagy rohanás közepette betoppanok a csotthonba, ahol már szervezőtársam, Anikó lelkesen díszít a kis gárdájával. Jó őket látni, erőt ad és motivál. Lassan érkeznek a gyerekek is, mindenki készülődik, valakik őrsben-egyenjelmezzel, a kicsiket még anyuka vagy apuka öltözteti, van, aki jelmezestül alig fér be az ajtón. Miután mindenki elfoglalta helyét a kifutó körül és megszólalt mindannyiunk egyik kedvenc Jacko száma, a kifutón feltűnt a házigazda, a divattervező és szőrmegyűjtő, a kutyák réme Szörnyella de Frász és kis foltos barátja (akiből még nem készült bunda).
Az első próbán párba állítottak minket magasság szerint. 
a helyettes nénivel Levi, 